Napjaink egyik nagy kihívása az Európával és Európai Unióval kapcsolatos kérdések megválaszolása. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbban sorakozott fel egymással szemben két tömb: az egyik, akik a nemzetek szuverenitását tekintik elsődlegesnek, míg a másik fél egy egységes, föderális Európában hisz.

A világon és a társadalomban mindig felmerülő új kihívásokat egyre gyakrabban kívánja saját hatáskörébe vonni az Európai Unió, sőt, alapfeladatától elrugaszkodva több esetben is véleményt nyilvánít akár a tagállamok belpolitikájával kapcsolatosan, akár más állam politikája kapcsán – legújabban ez az olasz választások kapcsán mutatkozott meg. Mind Magyarországon, mind Európában egyre többször hallatják hangjukat azok, akik egy egységes, föderális Európában, Európai Egyesült Államokban hisznek. Elgondolkodtató lehet Otto von Bismarck 19. században tett kijelentése: "mindig azoknak a szájából hallottam az Európa szót, akik más hatalmaktól akartak valamit, de nem volt bátorságuk a maguk nevében követelni azt." Több mint száz évvel később ismét aktuális lehet ez a mondat?

Az újabb és újabb globális kihívásokra – klímavédelem, környezetvédelem, migráció, kiberbűnözés, techóriások egyre nagyobb hatalma, háború – csak közösen fellépve tud megfelelő választ adni Európa. De biztos, hogy mindezek mellett szükséges túlterjeszkedni, és sokszor politikai véleményt formálni, esetlegesen rendszabályozni, szankcionálni egyes államokat?

Személy szerint úgy gondolom, hogy a nemzetek eltérő történelme, kultúrája és hagyománya sokkal nemesebb annál, hogy alárendeljük egy föderális rendszernek.

Európa nyugati és keleti fele az elmúlt bő évtizedben egyre jobban eltávolodik egymástól. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a közép-kelet európai tagállamok 1990-ig szovjet befolyás alatt voltak a II. világháborút követően. A Szovjetunió felbomlása, és az azt követő demokratikus berendezkedés akár megfelelő indok lehetne arra, hogy miért ezen országok ragaszkodnak jobban saját szuverenitásukhoz – hisz tudják milyen egy erősebb hatalom elnyomásában élni. Ugyanis a kérdés kapcsán bevett narratíva: Kelet-Európa a szuverenitás-párti, míg a Nyugat szorgalmazza aktívabban a föderális állam létrehozását.

Ennek a – sokszor kompromisszumképtelen – egymásnak feszülésnek az egyik eredménye, hogy a rendszeres felmérések szerint az EU egyes országaiban a fennálló uniós állapotokkal elégedetlenség miatt az állampolgári tömegek szintjén kilépési szándék a 15 százaléktól (Németország) a 20-30 százalékon át (Hollandia, Lengyelország) 30-40 százalék (Magyarország, Ausztria, Görögország, Dánia) és 40-50 százalékig (Csehország, Olaszország) jellemző.

Úgy gondolom, hogy amikor egy tagállam szuverenitásáról beszélünk, ketté kell szednünk gazdasági és politikai szuverenitásra. Míg utóbbi – véleményem szerint – minden államot teljes mértékben megillet, addig a gazdaság a globális világunkban nem működtethető egyedül. Habár a jövőben egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a hazai gazdaságok jövőjére, hiszen a környezetvédelmi szempontból szükséges ökológiai lábnyom csökkentéséhez fontos az, hogy egy állam minél könnyebben el tudja látni magát, illetve a háború is rávilágított arra, hogy nem mindig jó, ha az államok túlzottan ki vannak szolgáltatva egymásnak – ennek a protekcionista szemlélet lehet a vezérfonala. Azonban a két felosztáson túlmenően még tágabban is értelmezhetjük a szuverenitást: vannak olyan területek, melyeknél logikusabb egy állam szuverenitásának korlátozása, míg vannak olyan esetek, ahol ez kizárt, és teljes szabadságot élvezhetnek. Kénytelenek vagyunk kijelenteni: a globalizálttá vált világban korlátlan szuverenitás nem létezik.

Hosszú történelmi és kulturális hagyománya van Európa különböző nemzeteinek, mindez normális esetben kihat az aktuálpolitikára is. Úgy gondolom, hogy különböző európai kormányok döntéseit ennek fényében szükséges leginkább vizsgálni, minden esetben. Ezt megérteni senkinek sem szükséges, elfogadni annál inkább. Ahogy Helmut Kohl fogalmazott egy kései művében: „úgy akarunk németek, olaszok, franciák, hollandok, lengyelek vagy magyarok maradni, hogy csak néhány nemzetet említsünk meg, hogy mindeközben európaiak is vagyunk.”

Habár az elmúlt hetekben, hónapokban a média középpontjában az uniós pénzek visszatartása, Magyarország Európai Parlament által történő elítélése és demokrácia megkérdőjelezése játszott főszerepet, érdemes egyet hátra lépni és megvizsgálni, kire is számíthat a következő időszakban a magyar kormány nemzetközi téren, avagy teljes elszigetelődés várható?

 Az egyik legfontosabb, az a V4-ek újbóli egymásra találásának lehetősége. Miközben az ukrán-orosz háború miatt rég nem látott mélységekbe zuhant a lengyel-magyar kapcsolat (nyilván ennek történelmi kontextusba való helyezése elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán lássuk a miérteket), repedéseket láthattunk a V4-ek együttműködésén. Ezt a repedést „sikerült” az Európai Uniónak elkezdeni foltozgatnia anélkül, hogy ez valós célja lett volna. A hónapok óta tartó jogállamisági viták, és ezzel párhuzamosan a pénzek visszatartása nem csak Magyarországot érinti, de Lengyelország is rendszeresen összetűzésbe kerül emiatt az Unióval. Ahhoz, hogy ezen országok érvényesíteni tudják akaratukat, mielőbbi újabb összefogás kell, amivel a két ország vezetői is egyetértenek, az elmúlt két hétben egyre több pozitív nyilatkozat érkezik lengyel részről is, miszerint vissza kell térni a korábbi együttműködéshez. Nem utolsó szempont, hogy a V4 országok lakosságszáma az Európai Unió lakosságának 15%-át teszi ki, ami nem elhanyagolható arány. Habár a cseh és szlovák viszonyok az elmúlt időszak választásait követően kissé elhidegültek, tekintettel arra, hogy a V4-ek zászlóshajója a lengyel-magyar tengely, ezen kapcsolat megerősítése elengedhetetlen és elsődleges megoldásra vár.

 Az Európai Unióval folytatott vita nem csak a V4-ek erősödéséhez járult hozzá, hanem horvát oldalról is jelentős kiállást és támogatást kapott a magyar kormány. Zoran Milanovic, horvát államfő a héten állt ki az uniós források megvonása ellen, mondván, elsőként fog harcolni azért, hogy Magyarországgal ezt ne lehessen megtenni.   

Az elmúlt egy hónap egyik legmeglepőbb fordulata azonban Svédországban történt, ahol a jobboldal alakíthat kormányt a szeptemberi választásokat követően. A jobboldal győzelmében jelentős szerepet játszott a migráció elutasítására, illetve a közbiztonság megerősítésére épülő kampány, melynek következtében hosszabb távon komolyabb együttműködés is kialakulhat a magyar és a svéd fél között. Svéd politológusok szerint történelmi fordulatról van szó, ugyanis a jobboldal kormányra kerülésével (főként, hogy ennek a jobboldali tömbnek tagja a Svéd Demokrata Párt is) leépítésre kerülhetnek a liberális értékek, és helyette több pénz juthat a rendfenntartásra, közbiztonság stabilizálására. Mindemellett a közmédia átszervezését is célként tűzte ki a jobboldal, így nem zárható ki, hogy a következő időszakban egész Svédországban gyökeres fordulat állhat be, mely politikai átalakulás a jelenlegi magyar kormányhoz igencsak közel állhat. Ezzel hosszú idő után a skandináv országok között is szövetségest találhat magának a Fidesz a következő időszakban.

A svéd választásokat követően szeptember végén Olaszországban is kedvezően alakultak a választás eredményei a magyar jobboldal szempontjából – még jobban is, mint az északi országban. A jobboldal előre jelzett győzelme beigazolódott, így Giorgia Meloni vezetésével egy olyan hölgy alakíthat kormányt, akinek híresen jó kapcsolata van Orbánnal – a kampány során ezzel többször is támadták. Meloni koalíciójában szerepel még Matteo Salvini is, aki szintén évek óta jó barátságot ápol a magyar kormánnyal. Csak úgy, mint Svédországban, a migráció elleni kampány, a közbiztonság megerősítése, illetve a gazdaság talpra állításának felvázolása magabiztos győzelmet hozott, így 2011 után újabb jobboldali kormánya lesz Olaszországnak. A Fidesz szempontjából különösen főnyeremény ez, hiszen mind Meloni, mind Salvini többször állt már ki európai színtéren a magyar és a lengyel kormány mellett, mindemellett egy 60 milliós országról beszélünk, így a következő időszakban Olaszország lehet Orbán legfőbb szövetsége. Erejét és befolyását tekintve talán az elmúlt 12 évben nem volt ennyire közvetlen és erős szövetségese a magyar jobboldalnak Európában, mint most az olaszok lehetnek.

Október 2-án Bulgáriában is választásokat tartanak, ahol a legfrissebb felmérések alapján a GERB 26%-on állva, 7 ponttal vezet, mely megint csak kedvezően hathat a magyar jobboldalnak, hiszen a párt vezetője Boyko Borisov, aki korábban is jó kapcsolatot ápolt már Orbánnal, így Szerbia után további szövetségeseket találhat a magyar kormányfő a Balkánon.

Mindemellett megemlítendőek még az Amerikában zajló félidős választások, ahol a jelenlegi felmérések szerint szintén jobboldali, republikánus győzelem várható, nehéz helyzetbe hozva ezzel az amúgy sem túlzottan magabiztos Biden-adminisztrációt. Egy valós republikánus siker még nagyobb löketet adhat a 2024-es amerikai elnökválasztásra a jobboldalnak, mely jelen közvéleménykutatások szerint a választás esélyese – bár sok minden történhet még két év alatt. A legfőbb kérdés például az lesz, hogy Donald Trump vagy Ron DeSantis lesz a republikánusok jelöltje – nem kizárható, hogy értékrendbeli, világnézeti szempontból a magyar jobboldal DeSantissal még Trumpnál is jobban járna.

Nem szabad elmenni azonban két – magyar szempontból – fontos ország mellett sem, ahol az előző választások óta fagyosabb a kapcsolat: Csehország és Szlovákia. A magyar kormánypárt számára biztató lehet, hogy a cseh választások óta többen is kihátráltak Petr Fiala kormánya mögül, egyre rendszeresebb tüntetések vannak, így az sem kizárt, hogy előrehozott választásokat tarthatnak majd. A legfrissebb, szeptember eleji felmérések alapján Andrej Babis – Orbán szövetségese - pártja 30%-on áll, 5 ponttal megelőzve a kormánypártokat.

Szlovákiában már kevésbé van lehetőség egy csehországihoz hasonló fordulatra. Habár a jelenlegi gazdasági válságot a regnáló kormány nem túl biztatóan kezeli, illetve lemondások is történtek a 2020-as választások óta – így került a miniszterelnöki székbe a politikai tapasztalattal alig rendelkező Eduard Heger -, vélhetően 2024-ig aligha lesznek választások, ahol visszatérhetne Robert Fico, akivel a magyar jobboldal szövetséget alakított ki az elmúlt 10 évben. Szükséges hozzátenni, hogy a szeptember 14-i közvéleménykutatások szerint Fico pártja 4 százalékponttal egyébként is le van maradva Pellegrini szociáldemokrata pártjától.

Fentiek alapján az látszik, hogy Nyugat-Európát leszámítva a magyar jobboldal régiúj szövetségeseket találhat, stabilizálva ezzel a pozícióját mind itthon, mind Európában. Habár a lengyel kapcsolat a legfontosabb a V4 keretein belül, minél előbb szükséges megoldást találni a jelenlegi cseh és szlovák kormánnyal való kooperációra – újabb mozgásteret nyitva ezzel az Európai Unióban is. Mindemellett a svéd és olasz választások kimenetele erős ütőkártyát adhat a magyar jobboldal kezébe, ha ezen túlmenően a tengerentúlon is republikánus győzelmek fognak születni, vélhetően fellélegezhet a magyar kormány az elmúlt hetekben, hónapokban ért nyugat-európai támadások után. Előrevetítve továbbá nem elhanyagolható szempont, hogy a 2023-as lengyel választások ismét a PiS győzelmével záruljanak, ellenkező esetben újabb kihívás elé kerül a V4-ek együttműködése.