Napjaink egyik nagy kihívása az Európával és Európai Unióval kapcsolatos kérdések megválaszolása. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbban sorakozott fel egymással szemben két tömb: az egyik, akik a nemzetek szuverenitását tekintik elsődlegesnek, míg a másik fél egy egységes, föderális Európában hisz.

A világon és a társadalomban mindig felmerülő új kihívásokat egyre gyakrabban kívánja saját hatáskörébe vonni az Európai Unió, sőt, alapfeladatától elrugaszkodva több esetben is véleményt nyilvánít akár a tagállamok belpolitikájával kapcsolatosan, akár más állam politikája kapcsán – legújabban ez az olasz választások kapcsán mutatkozott meg. Mind Magyarországon, mind Európában egyre többször hallatják hangjukat azok, akik egy egységes, föderális Európában, Európai Egyesült Államokban hisznek. Elgondolkodtató lehet Otto von Bismarck 19. században tett kijelentése: "mindig azoknak a szájából hallottam az Európa szót, akik más hatalmaktól akartak valamit, de nem volt bátorságuk a maguk nevében követelni azt." Több mint száz évvel később ismét aktuális lehet ez a mondat?

Az újabb és újabb globális kihívásokra – klímavédelem, környezetvédelem, migráció, kiberbűnözés, techóriások egyre nagyobb hatalma, háború – csak közösen fellépve tud megfelelő választ adni Európa. De biztos, hogy mindezek mellett szükséges túlterjeszkedni, és sokszor politikai véleményt formálni, esetlegesen rendszabályozni, szankcionálni egyes államokat?

Személy szerint úgy gondolom, hogy a nemzetek eltérő történelme, kultúrája és hagyománya sokkal nemesebb annál, hogy alárendeljük egy föderális rendszernek.

Európa nyugati és keleti fele az elmúlt bő évtizedben egyre jobban eltávolodik egymástól. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a közép-kelet európai tagállamok 1990-ig szovjet befolyás alatt voltak a II. világháborút követően. A Szovjetunió felbomlása, és az azt követő demokratikus berendezkedés akár megfelelő indok lehetne arra, hogy miért ezen országok ragaszkodnak jobban saját szuverenitásukhoz – hisz tudják milyen egy erősebb hatalom elnyomásában élni. Ugyanis a kérdés kapcsán bevett narratíva: Kelet-Európa a szuverenitás-párti, míg a Nyugat szorgalmazza aktívabban a föderális állam létrehozását.

Ennek a – sokszor kompromisszumképtelen – egymásnak feszülésnek az egyik eredménye, hogy a rendszeres felmérések szerint az EU egyes országaiban a fennálló uniós állapotokkal elégedetlenség miatt az állampolgári tömegek szintjén kilépési szándék a 15 százaléktól (Németország) a 20-30 százalékon át (Hollandia, Lengyelország) 30-40 százalék (Magyarország, Ausztria, Görögország, Dánia) és 40-50 százalékig (Csehország, Olaszország) jellemző.

Úgy gondolom, hogy amikor egy tagállam szuverenitásáról beszélünk, ketté kell szednünk gazdasági és politikai szuverenitásra. Míg utóbbi – véleményem szerint – minden államot teljes mértékben megillet, addig a gazdaság a globális világunkban nem működtethető egyedül. Habár a jövőben egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a hazai gazdaságok jövőjére, hiszen a környezetvédelmi szempontból szükséges ökológiai lábnyom csökkentéséhez fontos az, hogy egy állam minél könnyebben el tudja látni magát, illetve a háború is rávilágított arra, hogy nem mindig jó, ha az államok túlzottan ki vannak szolgáltatva egymásnak – ennek a protekcionista szemlélet lehet a vezérfonala. Azonban a két felosztáson túlmenően még tágabban is értelmezhetjük a szuverenitást: vannak olyan területek, melyeknél logikusabb egy állam szuverenitásának korlátozása, míg vannak olyan esetek, ahol ez kizárt, és teljes szabadságot élvezhetnek. Kénytelenek vagyunk kijelenteni: a globalizálttá vált világban korlátlan szuverenitás nem létezik.

Hosszú történelmi és kulturális hagyománya van Európa különböző nemzeteinek, mindez normális esetben kihat az aktuálpolitikára is. Úgy gondolom, hogy különböző európai kormányok döntéseit ennek fényében szükséges leginkább vizsgálni, minden esetben. Ezt megérteni senkinek sem szükséges, elfogadni annál inkább. Ahogy Helmut Kohl fogalmazott egy kései művében: „úgy akarunk németek, olaszok, franciák, hollandok, lengyelek vagy magyarok maradni, hogy csak néhány nemzetet említsünk meg, hogy mindeközben európaiak is vagyunk.”